• Élet a halál után


    Élet a halál után

    Perinatális veszteség az apák szemszögéből

     

    Árvai Nóra, ELTE perinatális szaktanácsadó szakirányú továbbképzés, 2012/ősz

    Amikor rákerestem az interneten a perinatális veszteség kifejezésre, nem találtam olyan képet, amely az gyászoló apát ábrázolta volna. Ez a jelenség is tükrözi a napjainkban uralkodó szemléletet, amely szerint elvesztett gyermekét az anya sirathatja, az apa pedig szilárd kősziklaként áll mellette és támogatja, meghallgatja, vigasztalja, segíti őt. A borítón látható illusztrációra tejesen más témakörben kutakodva bukkantam rá, mégis ide illőnek éreztem, hiszen kifejezi azt a „se-hall-se lát, de -főleg -nem -szólal –meg” állapotot, amely ilyen esetben jellemezheti a társadalmi elvárásoknak megfelelni vágyó férfit. A későbbiekben lesz szó arról, miben tér el a pár férfi és nő tagjának gyásza, előtte azonban röviden összegzem, milyen típusú veszteségeket értek a perinatális gyász fogalma alatt.

    Ide tartozik a spontán vagy műtéti abortusz, vetélés a várandósság teljes ideje alatt, a születés körüli, a szülés alatti halál, a halvaszülés és az újszülöttkori halál is. Tágabban ide tartozónak érzem az örökbeadás, a beteg, a fogyatékos gyermek születését, legtágabban pedig még a soha meg nem fogant, de elképzelt, várt, vágyott gyermektől való végleges búcsúzást is. A tanulmány kereteit szigorúan betartva igyekszem mindegyik témára kitérni és néhány mondatot, szót ejteni.
    A magzat, baba halála óriási veszteség az ezt átélő párok számára. Meg kell küzdeniük a sokk, a zavartság, a düh, a bűntudat, a szomorúság érzéseivel. Gyászukkal sokszor teljesen egyedül maradnak, hiszen a munkahely,a barátok, a szűkebb és tágabb család is azt sulykolja: „Lépjetek tovább!”, „Hiszen alig élt még.” , „Nem is volt még ember formája.” vagy a segítő szándékú „Ugyan már, fiatalok vagytok, lehet még gyereketek.” a pár könnyen elszigetelődhet, hiszen a barátok nem tudják, hogyan reagáljanak, hogyan segítsenek. Zavarukban addig húzzák-halasztják a látogatást, telefonhívást, amíg annyi idő eltelik, hogy inkább már nem is keresik fel a párt. Ez nem csak vetélés vagy újszülött halál, de fogyatékos, beteg gyermek születése után is sokszor történik így. Mindezt az anya és az apa másként élheti meg. Az édesanyának általában lehetősége van egy ideig otthon maradni, nem dolgozik, míg az apa igen, sőt, előfordulhat, hogy a munkába temetkezik, menekül, eltereli a gondolatait, feladataiba merülve próbálja lekötni magát. A férfiak sokszor úgy érzik, hogy erősnek kell lenniük, és nem szabad kimutatniuk az érzéseiket. Az, hogy az apák hamar(abb) folytatják az életüket, „mintha mi sem történt volna”, nem azt jelenti, hogy számukra kisebb a veszteség súlya, egyszerűen máshogyan reagálnak. Érdemes ezt tudatosítani a párokban, nehogy az eltérő megküzdési stratégia félreértések forrása legyen, és tovább terhelje az amúgy is nehéz helyzetben lévő kapcsolatot. Ha ezt megértik, elkerülhetőek a sértődések, veszekedések. Bár a gyász nagyon személyes élmény, érdemes a pár tagjainak nyíltan beszélnie egymással, így megérthetik egymást és biztosíthatják, hogy kapcsolatuk továbbra is támogató maradjon.
    Nézzünk néhány konkrét kutatási eredményt. Cynthia Bach Hughes és munkatársai 2007-es kutatásában apák és anyák gyászát hasonlították össze az apák elmondása alapján. 51 apát vizsgáltak a veszteség utáni 6 hónap és 2 év közötti időszakban. Az eredmények szerint az apák gyásza intenzív volt, de nem olyan intenzív, mint az anyáké. Személyes gyászuk legerőteljesebb szakasz a veszteséget követően egy hónapig tartott, míg a tágabb családban ez az időszak egy évre volt tehető. A halált elkerülhetetlennek tartották, vagy vegyes érzelmeik voltak a halál elkerülhetőségét illetően. O’Leary és munkatársai kiemelik, hogy mennyire fontos a szociális támogatás szerepe, hogy az apa is meg tudjon nyílni, mert nagyon nehéz számukra saját érzéseiknek kifejezése, nem akarják még ezzel is terhelni a párjukat.

    Sokan úgy gondolják, hogy ha a szülőpár maga dönt az abortusz mellett- akár családi okokból, akár mert a magzat rendellenesen fejlődik- , könnyebb feldolgozniuk a veszteséget, mintha a baba fordul vissza. Ez azonban koránt sincs feltétlenül így. A párnak ilyenkor szembe kell nézniük a fokozott bűntudat érzésével, annak a döntésnek, hogy megölték gyermeküket minden lelki következményével. Nem tudják, hogy azzal, hogy túlestek a beavatkozáson, még nincsenek túl a nehezén, sőt. Az otthon falai között kezdetét veszi a mély gyász, bűntudattal, haraggal, csalódással, keserűséggel. Életre szólóan sérül a szülőpár önértékelése, meglévő gyermekeikkel szemben is rossz szülőknek érzik magukat, hiszen hogyan lehetne jó szülő az, aki megölte egyik gyermekét? Estelegesen pszichoszomatikus betegségek, lelki problémák kínozhatják akár az anyát, akár az apát.
    Az elbagatellizált, fel nem dolgozott gyász negatív befolyással lehet a következő várandósságra, a már várt, egészséges gyermekkel való kapcsolatra mind az anya, mind az apa oldaláról.

    Ha a pár képes és mer a társadalmi nyomás ellenébe menni, és megtartja beteg, fogyatékos gyermekét, esetleg a szülés után derül fény a rendellenes fejlődésre, ismét gyászról beszélünk. egyes értelmezések szerint ez a gyász élethosszig tart, hiszen egy haláleseti, normál lefolyású gyász feldolgozása megtörténik egy-három éven belül. Csakhogy az elvesztett baba nincs állandóan a gyászoló személy hatókörében. A gyászfolyamat halad a maga útján, ha mégoly fájdalmas is. egy sérült, beteg gyermek születése esetében, ha a szülők képesek is feldolgozni az első gyászt, hogy beteg baba született, az élet újabb és újabb veszteségekkel állíthatja őket szembe. Nem lezárt, megmásíthatatlan tény, mint egy halál, hanem egy nyitott kimenetelű folyamat, amely során remények és veszteségek váltják egymást. A fejlődés során újabb fogyatékosságokra, nehézségekre derülhet fény, ami újra gyászfolyamatot indukál. Néha a szülőknek együtt kell élniük a tudattal, hogy gyermekük nem fogja megérni a felnőttkort. Könnyű beleesni abba a hibába, hogy a beteg gyermeket az anya folyamatosan fejlesztésekre, csodatévő tornára, alternatív orvosokhoz hordja, az apa pedig a megnövekedett anyagi terhek miatt állandóan dolgozik, másodállást vállal, szerepe egy pénzadagoló automatává degradálódik. Ha a környezettől nem kapnak érzelmi támaszt, elfogadást, segítséget a szülők, az is rossz hatással van a folyamatra. Gyakori eset, hogy a pár eltávolodik egymástól, a házasság tönkremegy, s az apa nem bírva a reá nehezedő terheket kilép a kapcsolatból. Természetesen, mint minden trauma, veszteség, a fogyatékkal élő gyermek nevelése is csapattá kovácsolhatja a szülőket, akik a nehézségek ellenére egymást támogatva képesek lehetnek meglátni az élet szépségeit, örömeit.

    Végül, de nem utolsó sorban az örökbefogadásról, az örökbe adásról ejtek néhány szót. Állami gondozott gyerekekkel, fiatal felnőttekkel foglalkozó pszichológusként több olyan várandósságot kísértem végig, ahol az anya nem az abortusz, hanem gyermeke örökbe adása mellett döntött. Hogy mi volt ezekben a várandósságokban az apa szerepe? Volt olyan, hogy az apa személyében nem volt biztos a fiatal lány, így nem volt lehetőség beszélgetésre. Volt olyan, hogy az apa eljött ugyan, de (látszólag) nem érintette meg a terhesség ténye, elutasító, goromba megjegyzéseket tett. („Már egy jót …ni sem lehet…”). Volt olyan eset is, hogy a fiatal pár együtt sírt, legszívesebben megtartották volna a babát, de sem lakhatási, sem anyagi körülményeik nem voltak megfelelőek. „Ha már megtartani nem tudjuk, legalább esélyt akarunk neki adni. Kinyírni, na azt biztos hogy nem fogjuk. Így lesz a legjobb.”
    A legmegrázóbb talán az az eset volt, ahol a serdülő anya viseltetett ellenséges érzelmekkel a benne növekvő magzattal szemben, a vélt apa pedig könyörögve kérte, ne vetesse el a gyereket, majd ő felneveli. Ez a lány végül az abortusz mellett döntött, s az apa kért lelki segítséget ebben a helyzetben.
    Látjuk, korántsem könnyű az út, ami elvezet addig a döntésig, hogy a szülők örökbe adják a babájukat. A történet másik szereplőinek, az örökbefogadó szülőknek is hosszú és rögös az útja. A sorsok különbözőek, vannak, akik szinte már kamaszkoruktól tudják, nem lehet vér szerinti gyerekük, vannak, akik hosszas sikertelen próbálkozások, meddőségi kezelések, asszisztált reprodukciós eljárások után döntenek az örökbefogadás mellett. Fontos, hogy az örökbefogadás akkor lehet sikeres, ha mind az apa, mind az anya elgyászolta és elfogadta már az ide vezető út veszteségeit. Melyek lehetnek ezek a veszteségek? Sikertelen várandósságok, vetélések, a meddőség diagnózisa, asszisztált reprodukciós eljárások, sikertelen inszeminációk és lombikok, a remény végleges feladása, amelyeket bár testében az anya él át, de a veszteség mindenképpen közös. Ha férfi eredetű meddőséget igazolnak a vizsgálatok, a leendő apa részéről fokozottabban jelentkeznek a lelkiismeret furdalás és bűntudat érzései, hiszen úgy gondolja, szeretett párjának miatta kell átmenni ezeken az embert próbáló beavatkozásokon.

    A várt, vágyott, de bizonyosan már soha meg nem foganó babákat is el kell gyászolni. Ilyenkor nem egy konkrét személy gyászolásáról van szó, hanem azoké a fantáziákéról, ahogyan az érintettek magukat szülői szerepben elképzelték, ahogyan leendő családjukról gondolkodtak, ahogyan vágyott gyermeküket elképzelték. Ezen ábrándok elengedése is nehéz feladat, s mint minden perinatális gyász során, elakadás esetén érdemes szakember segítségét igénybe venni.

    A perinatális gyász témáját feldolgozva lépten-nyomon Singer Magdona műveibe botlottam, így fontos kiemelnem, hogy az ő könyvei, előadásai nagyban inspirálták ennek a tanulmánynak a születését. Gyógyító beszélgetéseit, interjúit olvasva sok mindent megértettem, sok mindenre rádöbbentem. Könyveiben a gyászoló édesanyák apák is megszólalnak. A Példaképem: Patch Adams című történek főszereplője egy apa, akinek gyermeke egészséges várandósságot követően a szülés alatt halt meg. Az apa hűen leírja a benne kavargó érzéseket, a gyász hossza folyamatát, búcsúzását a kisfiától, a bűntudatot, a kétségbeesést, az üresség érzését, depresszióját, tehetetlenségét. Az ő történetből vett idézettel zárom ezt a rövid összefoglalót, amely megmutatja, hogy milyen segítő tud lenni, ha a veszteséget elszenvedett értelmet tud taláni a történtekben.
    „Gondolkodtam sokat, vajon miért alakult így a mi történetünk? Mit akar tanítani nekem a sors ezzel a tragédiával? Azt gondolom, nem cél nélkül történt ez velem, kell, hogy legyen valami üzenete. Régóta érlelődött bennem a vágy, hogy segítsek a támogatásra szoruló gyerekeken. Elszántam magam, el is végeztem a tanfolyamot… Láttam milyen az, amikor az ember egyedül van a bajban, pedig körülötte a jól felszerelt kórházban minden rendelkezésre áll, mégis hiányzik valami. Segítségre szorulunk, mert egyedül gyámoltalanok, védtelenek vagyunk.(…) Tudom, érzem, az én utam is valami ilyesmi.”

     

     Szakirodalom

    Árvai Nóra: Amikor a méhem ellenem fordul. Az endometriózis. Medicina, 2010
    Boér Katalin: Lombikban fogant álmok. A mesterséges megtermékenyítésről másképpen. Akadémiai Kiadó, 2011
    Bogár Zsuzsa: Az örökbefogadás lélektana, Ágacska alapítvány, 2010
    Catherine Parker-Littler: Kérdezd a szülésznőt!Mérték kiadó, 2010
    Cynthia Bach Hughes, Judith Page-Lieberman : Fathers experiencing a perinatal loss. Death Studies pages 537-556
    Published Online: 15 APR 2009
    Kollár János: Ugye Te vagy az igazi anyukám? Beszélgetések az örökbefogadásról. Medicina, 2003
    Joann O ’ Leary and Clare Thorwick: Fathers ’ Perspectives During Pregnancy,
    Postperinatal Loss. JOGNN, 2006. január
    Lynn Clark Callister: Perinatal Loss: A Family Perspective Journal of Perinatal and Neonatal Nursing
    July/September 2006

     

    Vicki Flenady, Trish Wilson: Support for mothers, fathers and families after perinatal death.
    Published Online: 15 APR 2009
    Singer Magdolna: Áldatlan állapot. mi lesz velünk? Jaffa, 2008
    Singer Magdolna: Asszonyok álmában síró babák. Születés és gyász. Jaffa, 2006
    Singer Magdolna: Vígasztalódás a gyászban. Haláleset és válás utáni veszteség feldolgozása. Jaffa, 2010
    Singer Magdolna: Sorsfordító gyerekek. Jaffa, 2008
    Szeghy Krisztina: Ha lelki ok miatt késik a baba. Magánkiadás, Miskolc, 2011

     

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.