• Apák a szülőszobán


    J. Vincze Szabina:

    Apák a szülőszobán

     

    Új keletű szokás, hogy az apák is jelen vannak gyermekeik születésénél. Régebben a szülés afféle női dolog volt, és a bába mellett a szülő nőt általában egy tapasztalt rokon vagy egy közeli barát kísérte. Az elmúlt évtizedekben az apák is egyre gyakrabban vesznek részt a szülésen. 2002-ben egy angliai felmérés a férfiak szüléssel kapcsolatos élményeit vizsgálta.

    A vizsgálat eredményei szerint a férfiak többsége pozitív, érzelmileg felemelő élményként számolt be a szülésről, ugyanakkor számos negatív aspektus is felmerült. Az apák véleménye szerint a férfi a szülésnél „csapattárs”, „szemtanú”, vagy „edző” lehet. A „csapattárs” leginkább támogatni, segíteni igyekszik, a „szemtanú” csupán szemlélője marad az eseményeknek, míg az „edző” a szülésre való felkészülés során elsajátítottakra igyekszik emlékeztetni a nőt („Lélegezz!” „Fújd ki!” „Most nyomj!” – ezek a mondatok az „edző” szájából hangozhatnak el). Noha ezek után azt hihetnénk, hogy a férfi szerepe a szülésnél olyannyira tisztázott és egyértelmű, hogy csak kiválaszt egyet, felpróbálja, s ha tetszik neki, viseli, mint egy szép kabátot, ez egyáltalán nem így van. Sok férfi egyáltalán nem értette, hogy mi a célja annak, hogy ő is ott van, és nem látták gyakorlati hasznát sem. Tovább nehezítette a helyzetet, hogy nem volt egyértelmű, kinek kellett volna döntenie arról, hogy a férfi jelen legyen a szülésnél vagy sem.

    Az egészségügyben dolgozók (orvosok, szülésznők) alapvetően azt támogatják, ha a férfi a szülésnél segíti a kommunikációt az anya felé, vagy az események egyszerű szemtanúja marad. Egy korábbi, 1985-ös vizsgálat szerint a bábák nem látják ennyire passzívnak az apákat, inkább „csapattársnak” vagy „drukkernek”, akik aktív bevonódásukkal megkönnyítik munkájukat.

    A férfiak azzal, hogy részt vesznek a szülésen, általában párjuk támaszra és erkölcsi támogatásra vonatkozó igényét igyekeznek kielégíteni.  A legtöbb férfit ez motiválja arra, hogy részesei legyenek a szülésnek. Egy szintén korábbi, 1996-os tanulmány szerint a három leggyakoribb motiváció a támogatás szándéka, a kíváncsiság és az, hogy nyomás és elvárás mentén hozzák meg a szülésen való részvétellel kapcsolatos döntésüket.

    A támogató szerepét gyakran élik meg nehezebbnek, mint amire számítottak, mert óriási különbség van aközött, amire a férfiak számítanak és amilyen valójában a szülés. Sok férfi szorong, mert látja a partnere fájdalmát, és nem tud segíteni. Sokan élik meg egyfajta kihívásként a helyzetet, mivel ez számukra az első alkalom, amikor ilyen mértékű érzelmi és fizikai felelősséget kell vállalniuk. Nem mellékes az sem, hogy a férfiaknak éppen párjukat kell támogatniuk egy nehéz helyzetben, akitől egyébként maguk is támogatást kaphatnának, így végül ők maradnak támasz nélkül.

    A gyermek megszületésére az apák érzelemdúsan és nagyon pozitívan reagáltak.

    „Hosszú idő után most először gördültek könnyek az arcomon.”

    „Amikor a baba feje kibújt, azt gondoltam, hogy ő az én alkotásom, ő félig én vagyok, és vele én is hozzájárultam a jövőhöz.”

    Ugyanakkor voltak semleges és negatív apai érzések is.

    „Hogy őszinte legyek, volt sok csellengés, aztán sikoltozás, és aztán ott volt a baba.”

    Amikor megkérdezték az apákat, hogy mire emlékeznek leginkább a szülésből, három dolgot említettek: a partner fájdalmát, a köldökzsinór elvágását és a baba megszületését.

    A férfiak 56%-ának a partner fájdalma volt a legnyomasztóbb emlék, és az, hogy nem tudtak segíteni nekik.

     „Furcsa módon, amikor a körmeit a kezembe vájta, azt kívántam, hogy adja át a fájdalmat, mintha az enyém lenne.”

    „Megtöröltem a homlokát és azt mondtam, sajnálom.”

    Az egyik apa még haragot is érzett a fájdalom okozója, azaz a gyermek iránt, ám általában, mivel a fájdalmon a nők gyorsan túltették magukat, elcsitult a férfiakban is az emlék, és csodálattal fordultak az anyák felé.

    „Bár szerettem volna megfogni, ott voltak ezek a furcsa érzéseim iránta. Olyan volt, mintha mérges lennék rá, amiért fájdalmat okozott az anyjának.”

    „Hihetetlen, vele voltam a fájdalmas vajúdás során és rögtön letettem arról, hogy valamikor próbálkozzunk még egy babával. De Helen mintha mindent elfelejtett volna.”  

    „Ő egyszerűen egy volt a fájdalommal, s amíg én úgy láttam, ez egy rémálom, addig ő úgy írja le, mint egy csodálatos élményt. Erről az jut eszembe, hogy akkor melyik is a gyengébb nem?”

    Amíg a partner fájdalma a legszörnyűbb élmény volt a férfiak többségének, addig a köldökzsinór elvágása volt a legmeghatóbb emlék, az apák 29%-a számára.

    „A kilenc óra alatt most először csináltam valamit jól… A kezeim remegtek. Habár tudtam, hogy nem fáj, azt mondtam neki (a babának), hogy sajnálom, mialatt átvágtam.”

    „Elvágni a köldökzsinórt, olyan volt nekem, mintha megszabadítottam volna. Olyan volt, mintha azt mondtam volna, hogy most születtél meg igazán.”

    „Amikor az orvos megkérdezte, hogy el akarom-e vágni a köldökzsinórt, nem tudtam elhinni… Amikor elvágtam, az volt az a pont, amikor tényleg saját maga lett. Elvágtam a köteléket köztük, s azt gondoltam, most először ugyanolyan a kapcsolatom vele, mint Shaun-nak (az anyának).

    A köldökzsinór elvágása aktivitást, a tevőleges hozzájárulás élményét hozta sokak számára, és ez volt az egyetlen alkalom, amikor hasznosnak érezték magukat.

    Az apák 15%-a számára a gyermek megszületése elsöprő élményt jelentett. Egy részüket ugyanakkor sokkolt az újszülött kinézete, amit aztán később megbántak.

    „Akkor azt gondoltam, Istenem, ronda… Úgy értem, néhány óra múlva már jól nézett ki, de először, hát nem nyert volna semmilyen baba versenyt.”

    „Amikor megláttam olyan csúnya volt, hogy azt gondoltam „Te jó Isten, deformált!”… A nővér megkérdezte, hogy „Akarja az apa egy kicsit tartani?” Nem akartam. Most már igazán sajnálom.”

    Amilyen erőteljes volt a férfiak reakciója az újszülöttek látványára, éppolyan meglepőek voltak a reakciók az újszülöttek illatára.

     „Szeretem az újszülöttek illatát. Egyforma illatuk van, édes illat… Mint egy tavaszi reggel.”

    Megkérdezték az apákat, hogy végső soron miért is voltak jelen a szülésnél. 71%-uk azért, hogy támogatást nyújtson párjának, 17%-uk pedig azért, hogy ezzel is segítsék a gyermekhez való kötődés kialakulását. A férfiak többsége tehát azért vett részt a szülésen, hogy támogassa partnerét, de nagyon sokan úgy érezték, nem voltak hatékonyak, sikeresek ebben. Egy részük kifejezetten azt gondolta, hogy nem ő a megfelelő személy erre, volt olyan apa, aki szerint például a szülő nő anyja sokkal több támogatást nyújthatott volna. A férfiak 12%-a őszintén zavarban volt a szülés alatt, sőt utána is, mert nem értették, miért kellett nekik is ott lenniük. Tehetetlennek és zavarodottnak érezték magukat, különösen az orvos és a szülésznők vegyes vagy éppenséggel ellenséges üzeneteit hallva. A férfiak 56%-a azt érezte, hogy láb alatt volt szülés közben. A jelen vizsgálatban megkérdezett újdonsült apák 78%-a nem szeretne következő gyermekének születésénél jelen lenni.

     

    „Nézd, én ott voltam, de miért is voltam ott? Úgy értem, mi volt a célja? Miért? Nem tudom, mit kellett volna csinálnom. Ösztönzést adni Jackie-nek? Túl erős fájdalmai voltak ahhoz, hogy meghallgasson. Féltem. Végül olyan volt, mint egy színházban, és én voltam a közönség. Később megkérdeztem egy nővért, hogy, miért vannak itt a férfiak?  Összegezve a válaszát: „Hogy megtanulják a leckét!”

    Több olyan esetet említettek, amikor konfliktus volt a szülő nő akarata és a bába vagy az orvos között, például a fájdalomcsillapítók kérdésében. Ilyenkor az apák két tűz közé kerültek, hiszen szerették volna tiszteletben tartani párjuk kívánságát, de szerették volna megmenteni is őt a fájdalmaktól, ráadásul a szakmai ajánlás is a fájdalomcsillapítók mellett szólt. Mit lehet ilyenkor tenni? Mivel a konfliktusnak nincs igazán jó megoldása, ezért ez egy nagyon erős stresszforrás az apák számára.

    A férfiak 57%-a úgy érezte, kötelező ott lennie a szülésen, annak ellenére, hogy sok pár egyáltalán nem beszélte meg ezt a kérdést. Ezeknek a férfiaknak több mint a fele azt érezte, hogy nem is a párja, hanem a szülésznő az, aki elvárja ezt tőlük.

    Végső soron azt mondhatjuk, hogy habár a szülés és a gyermek megszületése felemelő élmény az apák számára is, negatív érzés társul(hat) hozzá. Nem véletlen, hogy a megkérdezett apák döntő többsége nem akart egy újabb szülésen részt venni: sem felkészülve nem voltak az eseményre, sem elköteleződve saját részvételük iránt. Nagyon fontos, hogy a (leendő) apák mérlegeljék a különböző szempontokat, hogy átgondolják, mit veszíthetnek és nyerhetnek az élmény által, s hogy mindezek fényében meghozzák saját döntésüket. Ebben az esetben is rendkívül fontos, hogy a várandós anyák és apák őszintén megosszák egymással gondolataikat, érzéseiket, esetleges félelmeiket fenntartásaikat az együtt- és különszüléssel kapcsolatban egyaránt. Amennyiben úgy döntenek, nem a férj az anyát támogató legmegfelelőbb személy a szülőszobán, érdemes együtt mérlegelni, ki volna az, aki mellett az anya a legnagyobb biztonságban érezheti magát, ill. ki az a személy, aki mellett az apa biztonságban tudja szülő feleségét, születő gyermekét. Ez a személy lehet egy tapasztalt lelki segítő: barát, rokon, testvér vagy akár dúla.

    Sem a vizsgálatok, sem a gyakorlati tapasztalat nem igazolja, hogy valaki attól válik jó apává és partnerré, hogy jelen van a szülőszobán. A gyermek születésénél való apai jelenlét, amennyiben kellően mérlegelt, tudatos döntés eredménye, és a pár mindkét tagja felkészülve van jelen, valamint a szülőszobai szakmai személyzet hozzáállása támogató, az apát partnerként kezelő, úgy a szülőszobán valóban CSALÁD (is) születik.

     

     

    FORRÁS:

    Johnson Martin P. (2002) An Exploration of Men’s Experience and Role at Childbirth. Journal of Men’s Studies. Vol.10, Iss. 2

     

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.